Óda a sziluetthez

Voltam otthon a hétvégén, bekapcsoltam a TV-t és hánytam egyet:


„ Ó lélek, szólj hozzám kérlek!”


Kikövezett utca sarok, lakatlan otthonok zsákutcája, ott lakom én, és nem tudom merre futhatnék.. Hisz ez egy sarok. Sok választásom nincs, ugyebár..
Télen egy levél sincs a kedvenc fámon, ősszel végignézem, ahogy lehullasztja mindet. Aztán várhatok a következő nyárig. Mint a suliban a Megasztárig.
Söprök, vödörbe teszem mindet, de mégis minden évben rákényszerülök, hogy újra és újra végignézzem az egészet. Pottyan, felszedem, újra pottyan, furcsa hullócsillag.
A szusz belém szorul, ahogy küzdök minden egyes hajlásnál. Ilyenkor értem meg azokat az öreg, bölcs, erdőszéli tölgyfákat, akik csak egyszer hajlanak. Gondosan és okosan, csak egy irányba, véglegesen. Azt hiszem még csak meg sem fordul a fejükben, hogy újra kiegyenesedjenek. Hisz ki akarna „még száz” évig élni?
Talán itt lehet a hiba az én kis utcámban is. Csak a végére tettek követ. Szőlőfürt nélküli bor, alma nélküli gravitáció, szülő nélküli gyerek, mind mint a tövis nélküli rózsa. Megalapozatlan igazság, búskomor valóság. Szidnám én nyiltan is, csak itt a sarokban nehéz bármit is elég hangosan mondani.
Azon vettem észre magam, hogy egyre közelebb tolom a kanapémat ehhez az átkozott TV-hez. Mintha nagyot hallanék, vagy csak nem érteném mit súgna a fülembe. Pedig debiz` Isten érdekel! Néha még kérdéseket is felteszek. Csak úgy előre, a kanapéról, egyenesen előre. Szinte hallom a visszaverődő szavaim fájdalmas nyöszörgését, ahogy visszabújnak a nyelvem hegye alá és azt motyogják, soha többet nem hallgatnak rám. Nagyon sajnálom, hisz tényleg kíváncsi vagyok.
Egyszer teljesen megőrültem és tükröt tartottam a szerencsétlen elé. Arra gondoltam, talán nem is létezik tükörképe, vagy ha mégis, csak egy kis fekete sziluett formájában.
Sziluett, a világ legpimaszabb mosolyával. Láttam ahogy a kis fekete árny ott táncol önfeledten a négy keret között és tudtam, bármikor kitörhet onnan és itt hagyhat, ha épp ahhoz van kedve. Szóval csak tartottam a tükröt a remegő, táncos sziluettnek és figyeltem, hogy sokszorozódik magától, egyre mélyebbre jutva, egészen a gyomrom idegéig, ahol furcsamód hirtelen lenyeltem.
Aztán itt vannak ezek is, akiket ökrődni látok nap mint nap, itt a sarkon. Félelmetes mennyi mindent képesek a felszínre hozni. Ilyenkor szoktam nagyon erősen az esőtáncra gondolni. Azért csak gondolni, mert mozdulni sajnos képtelen vagyok. Tudod. Ez a fránya sarok. Szóval táncolnak ott a fejemben és esőért kiáltanak. Nem is esőért, sokkal inkább aféle árvízért, ami az egész utcát átmossa, hisz az semmit sem segít ha csak az utca másik felére folyik a szenny.
Azt hiszem, lehet hogy mégis inkább felvenném itt a sarkon a köveket, mintsem újakat raknék a meglévők elé. Felszedném őket egyesével, hogy így a föld könnyebben beszívhassa a „gázsit” (apám hívta így a hányást, mert akkoriban kevés pénzünk volt és utálta nézni ha valaki így pazarolja a kaját), felszedném őket és egy aféle hidat építenék belőle az emeleti lakások közé, így az emberek másodpercek alatt átugorhatnának egymáshoz, ha ahhoz támadna kedvük.
Egyszer még olyat is hallottam, hogy vannak csillagokat-egész csillagrendszereket ábrázoló utcák is, ahova úgymond lebetonozták a csillagokat és később ha megszárad a sok „nyál”, amivel odaragasztották (ez is apám elnevezése, így hívja a ragasztót, de ennek sajnos nem tudom az okát), szóval ha kellően kiszáradnak a csillagok, oda lehet menni és szépen végig lehet rajtuk taposni. Nos, ez valószínűleg kitaláció, hisz szerintem ilyen nincs. Csillagot lebetonozni? Ragyogásuktól megfosztani és örökre bilincsbe zárni? Ráadásul ezután még..Nos, azt hiszem, elég baj van már az én hóbortos kis utcámmal is, nem hogy egy egész csillagrendszert építsek újra.
Feledném szavaimat, de oly utálatosan ragadnak, dörzsölik a tenyeremet; lenyelném őket, de csak csikorognak a fogaim között; köpni nyelni nem tudok, elhiheted.
Ilyenkor jön újra az esőtánc. Földön pihenő alma, örömtől könnyező gyermek, öntözött fák.