Süket beszéd

*Hangulatzene: Ha van kedved, indítsd el a videót amikor elkezded olvasni a cikket.

*Ártány Kapitány ajánlata.



-Érzed már? – hátradőlök.
-Nem hallok semmit.
Felé fordítom lassan az állam és odabiccentek. Mindketten elmosolyodunk. Becsukom a szemem.
Szaglászni kezdek, mintha valami édes íz csípná az orrom. Nem is gondoltam soha, hogy az édes is képes eféle galádságra. Bánt, majd kiszúr, mint egy füsttel teli szappan buborékot, de én mégis, megőrülök érte. Mozdulni sem merek, nehogy elszalasszak belőle egyetlen másodpercet. Hagyom, hadd lepje el az arcom, majd a testem teljes egészében.
-Ez eltart vagy egy óráig.-Nyugtatom magamat.
-Nyisd ki a szemed!
Először tétovázok, de hirtelen a kíváncsiság válik nagyhatalommá és képes vagyok bármit feláldozni az újdonságért . Ilyenkor nincs szó viccelődésről, nem taktikázok, hogy csak az egyik szememet nyitom ki először, majd ha érdekes, utána küldöm a másikat, vagy még csak rá sem kérdezek, hogy „miért?!”, csak öngyilkos módján belevetem magam a csalogató mélységbe.
Egy napsugár.
Barátom egy napsugarat pillantott meg és ez a pillantás most már többszörös önmagával kapcsolódik szorító láncba. Már a nyaka is kékül, de annyira szereti, hogy nem képes megválni tőle. Ismerem az érzést, nem hibáztatom. Sőt, mintha azt a láncot én vettem volna neki. Nem azért, mert tartoztam neki és szívességet sem vártam tőle, csak egyszerűen szerintem jól áll neki.
Ő bezzeg bátran forgatja a fejét, csillogó fogakkal mosolyog az arcomba, majd a szemeit csillogtatja tovább, amint visszafordul.
Fordulj csak felém! – kérem alássan, bele sem gondolva abba, hogy magam sem tudom, pontosan miért kértem erre.
Ő csak hunyorított egyet kettőt és megkérdezte, mit akarok.
-Vajon hol vagyunk?
-Hogy érted?
-Hol vagyunk szerinted?
-Jó kérdés, magam sem tudom.
Ezzel elfordulok tőle és gondolkodóba ejtem magam.
Mintha sűrű köd venne körül. Olyan sűrű, hogy a lábaimat is csak érezni tudom. Legalábbis addig, amíg elhiszem, hogy tényleg ott vannak, ahol legutoljára láttam őket. Felnézek, majd felnyúlok a levegőbe, hogy megnézzem, mit találok a fejem fölött, de mintha a semmibe nyújtózkodnék. Vajon reggelente ha nyújtózom, mennyivel lóg ki a takaró alól a lábam? Mert hogy kilóg az biztos, csak épp visszahúzni felejtem el mindig. Megfeledkeztem a fényekről. Azok majd biztosan segítenek tájékozódni. Ránézek öreg barátom arcára, hogy majd onnan vezetem vissza a fény forrását, de a szemem megakadt azon a tekinteten, mi valami borzasztóan hatalmas fenékkel trónolt a gazdáján. Lehet, hogy már ő is a mókuskerékben van. Csak úgy düledezik a szeme, ahogy fut, hogy az orrát bele ne verje a saját térdébe.
-Valami baj van? – kérdezem tőle óvatosan.
-Mmm.
-Mit nézel? – dobálom pillantásaimat közte és a feltételezett tárgy között.
-Semmit.
-Akkor csukd be a szemed!Megijesztesz.
-Nem merem.
Azzal csak figyelt előre és valóban, mintha egy vak holló ült volna a száguldó vonat fedelén, észre sem véve, hogy milyen messzire került már az otthonától.
Ekkor már nem aggódtam, hisz tudtam, mit érez.
-El sem hinnéd mit érzek!
Egy kisgyerek haladt el előttem, éppen annyira gyorsan, hogy ne tudjam szemügyre venni, de elég lassan ahhoz, hogy még észrevegyem. Én kiskoromban csak száguldoztam egyik faluból a másikba, úgy tekertem a kétküllőst, mintha turbinát szereltek volna a lábaimba. Se jobbra, se balra nem figyeltem, csak előre, és csakis előre. Homályosan láttam a szembeszéltől, kezeimbe görcsöt szorongattam, de nem érdekelt, hisz dolgom volt. Próbáltam utána nézni, de addigra eltűnt a szemem előtt. Lehet, felgyorsította azóta a lépteit. Talán várják valahol.
-El sem hinnéd mit láttam!
-Örülök, hogy érzed.
Csak ültünk ott szótlanul, vagy egy órája, legalábbis a nap állásából számítva. Éreztem ahogy kezdi hűteni a hátamat a fagyos fém pad, mintha halott testén pihentettem volna szobameleg kezeimet. Kicsit mozgolódtam, majd hallgattam ahogy a vér szépen elcsurog a lábujjamig. Ott aztán fordult egyet és lódult felfelé a főbázisra municióért. Büszke voltam rájuk, hisz jól tudták mit csinálnak, ráadásul nem is magukért. Nekem próbáltak segíteni, egyetlen gazdájuknak. Egy pillanatra megroppant az önbizalmam is, vajon jó vezetőjük vagyok-e én egyáltalán. Valóban tudtomon kívül fogtam be őket, de miután tudomást szereztem létezésükről, segítettem-e őket eléggé? Vajon jól érzik-e magukat a fennhatóságom alatt?
-Te, én olyan jól érzem magam! – jött a nem várt válasz, úgy ahogyan a fény szűrődik be egy nagy fekete vászon kis kukucs-lyukán át.
-Örülök, hogy érzed.
-Te min gondolkodsz?
-Á, bonyolult.
-Nekem mondod?! – és nevetünk mind a ketten teljes erőből.
Addig itattuk az egereket, míg egy öregasszony oda nem jött hozzánk egy csomag papírzsebkendővel, hogy megkérdezze mi bajunk van.
-Az ég világon semmi hölgyem, csak kicsit elfáradtunk.
Ő meg, mint aki úgy látszik nem látott még ilyet, visszaül a helyére és csak fél szemmel kacsingat ránk tovább, amitől belőlünk csak még jobban zúdul ki az öröm, a boldogság.
Emlékszem, kiskoromban, néha a túráimon mások is csatlakoztak hozzám, sokszor több százan is voltunk és hosszú sorokban robogtunk végig a fő úton, néhol, ha volt terünk, egymást kerülgettük fél kezünkkel fityiszt mutogatva hónunk alatt a mögöttünk lévőknek, a másikkal pedig vászon sapkánkat szorítva a fejünkre, úgy figyeltük egymást, hogy a körülöttünk lévőket szinte alig vettük észre, csak ha ránk szóltak, hogy „Óvatosan kisfiam!”, vagy „két kézzel fogd a kormányt, öcsi!”, de nekünk akkor olyan stabil helyünk volt azon az ülésen, mint nárcisznak a friss virágágyásban.
Felnéztem a bal felső sarokba kiakasztott faliórára és mosolyogva vettem tudomásul, hogy bőven van még időnk. Barátomnak is most már több mozzanat volt a szeme körül mint azelőtt, így gondoltam eljött az ideje, hogy harapjunk egyet.
-Éhes vagy?
-Kilyukad a gyomrom!
Izzadtunk, élveztük ahogy áradt belénk az energia, minden porcikánkkal a pillanat rabjaivá lettünk, sokszor állva tekertünk, még akkor is, ha már a levegőért is kapkodni kellett. Én a kormányt bámultam, ahogy mozgott jobbra balra, éreztem az erőt a karjaimban, én irányítottam, és mégis ő tartotta a hátát. Szúrt az oldalam, könnyeztek a szemeim, csikorogtak a fogaim, de a fejemben végig ott volt egy állandó gondolat:
Szükségem van még egy falatra!Még egy lépésre!


kARTon, 2010, 6. szám