Duke Nukem & Lara Croft (buli!)

Mivel szokásszerint jó ötleteink támadtak részegen m1klos úrral, kitaláltuk, hogy gyerekkorunk egyik kedvenc videójáték-hőséből, Duke Nukemból csinálhatunk témát egy MÁSZos bulira. Ez körülbelül annyiban merülne ki, hogy e karakternek öltözünk be mindnyájan, közben persze megiszunk ezt-azt és jól érezzük magunkat. A gond ezzel csak az, hogy szóbanforgó karakter hímnemű, ezért a lányoknak is kell egy — így jött mellé Lara Croft (ez egyébként Veca ötlete volt). Sokatoknak talán ismeretlenek e játékhősök, ezért a buli végre megvalósulhatóságának (nemtudom van-e ilyen szó) alkalmából gondoltam írok egy rövid magyarázatot, hogy mindenki nagyjából képben legyen.

Duke Nukem a Duke Nukem 3D című 1996-os FPS (first-person shooter, magyarul mész oszt' lősz) játékkal lett világhírű:

Hősünk egy tesztoszteron-túltengésben szenvedő emberállat. Ismertető jelei a piros asszonyverő, napszemüveg, szivar, sör, sok masszív fegyver, beleértve a bakancs, amivel szarrátapos mindent és mindenkit, illetve temérdek ízléstelen beszólás. A játék során a Földet megszálló földönkívüliekkel kell megküzdenünk, többek között disznó-rendőrökkel, és hasonló mogorva teremtményekkel. Rombolhatunk, vízcsapokat és vécéket rúghatunk szét, amikből aztán inni lehet, szükség esetén hugyozással bírunk életet tölteni, kurváknak, illetve táncoslányoknak bírunk pénzt kínálni, akik erre mellvillantással válaszolnak, ha már rájuk untunk, akkor véres pocsolyákká robbanthatjuk őket. Senki se állít meg, Duke vagy, aki keményebb, mint a kád széle. Hamar a szívemhez nőtt ez a játék, amikor úgy tíz éve elkezdtem tolni apám 486-os számítógépén.

Az immár 14 éves játék méltó utódját '97 óta fejlesztik. Azóta vagy négyszer újrakezdték, és mindenkinek ki van vele az összes fasza, mert a rajongók már szinte minden reményt feladtak azóta. Olyan ez, mintha lakáson lennél egy haverodnál egy számodra nem túl ismerős nagyvárosban és egyszer csak elfogy a sör meg cigi. A haverod aztmondja semmi gáz, mindjárt elugrik a Teszkóba. Nem tudja meddig tart odaérni, mert ugye nincs bicaja, kocsit nem hajt mert be van baszva mint állat, de kettőtök közül csak ő ismeri a várost, neked meg valamilyen okból kifolyólag helyben kell maradni... szóval a haverod 13 órája hozza a sört meg a dohányt, te meg ott ücsörögsz a konyhában és tele vagy ideggel, mert kezdesz józanodni meg éhezni, de nem tudsz mit tenni, mert szégyen lenne nem folytatni a bulit. Na, ilyen érzés a Duke Nukem Forever című folytatásra várni, de úgylátszik mostmár tényleg alakult belőle valami:


Öltözék: napszemüveg, piros asszonyverő (ujjatlan póló), farmer, bakancs. Bónusz: sör, szivar/cigi, töltényöv.

Lara Croft a Tomb Raider (ejtsd: túm rédör, a "tombrájder" fáj nekem) című sokrészes, szintén mások lőfegyverrel való büntetése körül forgó játéksorozat főhősnője.

Vele kapcsolatban annyira nem vagyok képben, mivel csak egy olyan játékot játszottam, amiben ő is benne volt, azt se mostanában. Annyi megvan, hogy különböző hangulatvilágú pályákon kellett mindenféle akadállyal megküzdeni, szitává lőni mindenkit akivel találkozunk, majd a következő szintre jutni. Általában valamiféle ereklye (amulett, tőr, stb.) előkerítése a cél, amivel nyilván mindenféle tutiságot lehet csinálni, mert rajtad kívül az összes nagyhatalom, főbb szekták, meg a pályákon található random járókelők is azt keresik.

A játék sikerére építve film is készült Tomb Raider címmel, ahol Angelina Jolie alakította a főhősnőt. Nem emlékszem már milyen volt, de nem lepődök meg, ha nem sikerült valami jóra.

Öltözék: nem tudom ezen a női ruhadarabok pontos nevét, de valami ehhez hasonlóban gyertek. Ja, meg hozzatok sört.

Lesz még bejegyzés a buli pontos dátumával kapcsolatban, meg fészbuk eventet is fogunk csinálni, szóval szólva lesz mindenkinek, időben. Egyelőre az Igazgató Úr engedélyére várunk. Addig is nyomjátok a bejegyzés legalján található "Megosztás a Facebookon" gombot, hogy mindenkit elérjen a hír!

Cím? Minek?

Akármennyire sok ötletünk támadna jövendőbeli cikkeink témáit illetően, egy dolog még mindig furdal minket: nincs normális címe magának a blognak. A "masz2010" csak ideiglenes, ezt kéne megváltoztatni. Az URL is valószínűleg változni fog, ha kitalálunk valami jobbat. Szóval ha valakinek van valami jobb ötlete, pl. frappáns szójáték a MÁSZ-szal (maszter, masz-tur-bal, maszerbajdzsan, masztiklub, stb), vagy valami "inside joke" jellegű poén, az tolja kommentbe, vagy dobjon emailt, vagy ordibáljon nekem a valódi világban és megoldjuk úgy, hogy jó legyen.

Süket beszéd

*Hangulatzene: Ha van kedved, indítsd el a videót amikor elkezded olvasni a cikket.

*Ártány Kapitány ajánlata.



-Érzed már? – hátradőlök.
-Nem hallok semmit.
Felé fordítom lassan az állam és odabiccentek. Mindketten elmosolyodunk. Becsukom a szemem.
Szaglászni kezdek, mintha valami édes íz csípná az orrom. Nem is gondoltam soha, hogy az édes is képes eféle galádságra. Bánt, majd kiszúr, mint egy füsttel teli szappan buborékot, de én mégis, megőrülök érte. Mozdulni sem merek, nehogy elszalasszak belőle egyetlen másodpercet. Hagyom, hadd lepje el az arcom, majd a testem teljes egészében.
-Ez eltart vagy egy óráig.-Nyugtatom magamat.
-Nyisd ki a szemed!
Először tétovázok, de hirtelen a kíváncsiság válik nagyhatalommá és képes vagyok bármit feláldozni az újdonságért . Ilyenkor nincs szó viccelődésről, nem taktikázok, hogy csak az egyik szememet nyitom ki először, majd ha érdekes, utána küldöm a másikat, vagy még csak rá sem kérdezek, hogy „miért?!”, csak öngyilkos módján belevetem magam a csalogató mélységbe.
Egy napsugár.
Barátom egy napsugarat pillantott meg és ez a pillantás most már többszörös önmagával kapcsolódik szorító láncba. Már a nyaka is kékül, de annyira szereti, hogy nem képes megválni tőle. Ismerem az érzést, nem hibáztatom. Sőt, mintha azt a láncot én vettem volna neki. Nem azért, mert tartoztam neki és szívességet sem vártam tőle, csak egyszerűen szerintem jól áll neki.
Ő bezzeg bátran forgatja a fejét, csillogó fogakkal mosolyog az arcomba, majd a szemeit csillogtatja tovább, amint visszafordul.
Fordulj csak felém! – kérem alássan, bele sem gondolva abba, hogy magam sem tudom, pontosan miért kértem erre.
Ő csak hunyorított egyet kettőt és megkérdezte, mit akarok.
-Vajon hol vagyunk?
-Hogy érted?
-Hol vagyunk szerinted?
-Jó kérdés, magam sem tudom.
Ezzel elfordulok tőle és gondolkodóba ejtem magam.
Mintha sűrű köd venne körül. Olyan sűrű, hogy a lábaimat is csak érezni tudom. Legalábbis addig, amíg elhiszem, hogy tényleg ott vannak, ahol legutoljára láttam őket. Felnézek, majd felnyúlok a levegőbe, hogy megnézzem, mit találok a fejem fölött, de mintha a semmibe nyújtózkodnék. Vajon reggelente ha nyújtózom, mennyivel lóg ki a takaró alól a lábam? Mert hogy kilóg az biztos, csak épp visszahúzni felejtem el mindig. Megfeledkeztem a fényekről. Azok majd biztosan segítenek tájékozódni. Ránézek öreg barátom arcára, hogy majd onnan vezetem vissza a fény forrását, de a szemem megakadt azon a tekinteten, mi valami borzasztóan hatalmas fenékkel trónolt a gazdáján. Lehet, hogy már ő is a mókuskerékben van. Csak úgy düledezik a szeme, ahogy fut, hogy az orrát bele ne verje a saját térdébe.
-Valami baj van? – kérdezem tőle óvatosan.
-Mmm.
-Mit nézel? – dobálom pillantásaimat közte és a feltételezett tárgy között.
-Semmit.
-Akkor csukd be a szemed!Megijesztesz.
-Nem merem.
Azzal csak figyelt előre és valóban, mintha egy vak holló ült volna a száguldó vonat fedelén, észre sem véve, hogy milyen messzire került már az otthonától.
Ekkor már nem aggódtam, hisz tudtam, mit érez.
-El sem hinnéd mit érzek!
Egy kisgyerek haladt el előttem, éppen annyira gyorsan, hogy ne tudjam szemügyre venni, de elég lassan ahhoz, hogy még észrevegyem. Én kiskoromban csak száguldoztam egyik faluból a másikba, úgy tekertem a kétküllőst, mintha turbinát szereltek volna a lábaimba. Se jobbra, se balra nem figyeltem, csak előre, és csakis előre. Homályosan láttam a szembeszéltől, kezeimbe görcsöt szorongattam, de nem érdekelt, hisz dolgom volt. Próbáltam utána nézni, de addigra eltűnt a szemem előtt. Lehet, felgyorsította azóta a lépteit. Talán várják valahol.
-El sem hinnéd mit láttam!
-Örülök, hogy érzed.
Csak ültünk ott szótlanul, vagy egy órája, legalábbis a nap állásából számítva. Éreztem ahogy kezdi hűteni a hátamat a fagyos fém pad, mintha halott testén pihentettem volna szobameleg kezeimet. Kicsit mozgolódtam, majd hallgattam ahogy a vér szépen elcsurog a lábujjamig. Ott aztán fordult egyet és lódult felfelé a főbázisra municióért. Büszke voltam rájuk, hisz jól tudták mit csinálnak, ráadásul nem is magukért. Nekem próbáltak segíteni, egyetlen gazdájuknak. Egy pillanatra megroppant az önbizalmam is, vajon jó vezetőjük vagyok-e én egyáltalán. Valóban tudtomon kívül fogtam be őket, de miután tudomást szereztem létezésükről, segítettem-e őket eléggé? Vajon jól érzik-e magukat a fennhatóságom alatt?
-Te, én olyan jól érzem magam! – jött a nem várt válasz, úgy ahogyan a fény szűrődik be egy nagy fekete vászon kis kukucs-lyukán át.
-Örülök, hogy érzed.
-Te min gondolkodsz?
-Á, bonyolult.
-Nekem mondod?! – és nevetünk mind a ketten teljes erőből.
Addig itattuk az egereket, míg egy öregasszony oda nem jött hozzánk egy csomag papírzsebkendővel, hogy megkérdezze mi bajunk van.
-Az ég világon semmi hölgyem, csak kicsit elfáradtunk.
Ő meg, mint aki úgy látszik nem látott még ilyet, visszaül a helyére és csak fél szemmel kacsingat ránk tovább, amitől belőlünk csak még jobban zúdul ki az öröm, a boldogság.
Emlékszem, kiskoromban, néha a túráimon mások is csatlakoztak hozzám, sokszor több százan is voltunk és hosszú sorokban robogtunk végig a fő úton, néhol, ha volt terünk, egymást kerülgettük fél kezünkkel fityiszt mutogatva hónunk alatt a mögöttünk lévőknek, a másikkal pedig vászon sapkánkat szorítva a fejünkre, úgy figyeltük egymást, hogy a körülöttünk lévőket szinte alig vettük észre, csak ha ránk szóltak, hogy „Óvatosan kisfiam!”, vagy „két kézzel fogd a kormányt, öcsi!”, de nekünk akkor olyan stabil helyünk volt azon az ülésen, mint nárcisznak a friss virágágyásban.
Felnéztem a bal felső sarokba kiakasztott faliórára és mosolyogva vettem tudomásul, hogy bőven van még időnk. Barátomnak is most már több mozzanat volt a szeme körül mint azelőtt, így gondoltam eljött az ideje, hogy harapjunk egyet.
-Éhes vagy?
-Kilyukad a gyomrom!
Izzadtunk, élveztük ahogy áradt belénk az energia, minden porcikánkkal a pillanat rabjaivá lettünk, sokszor állva tekertünk, még akkor is, ha már a levegőért is kapkodni kellett. Én a kormányt bámultam, ahogy mozgott jobbra balra, éreztem az erőt a karjaimban, én irányítottam, és mégis ő tartotta a hátát. Szúrt az oldalam, könnyeztek a szemeim, csikorogtak a fogaim, de a fejemben végig ott volt egy állandó gondolat:
Szükségem van még egy falatra!Még egy lépésre!


kARTon, 2010, 6. szám

Szëvasz!

Na, mostmár ilyenünk is van. Blog, vagy valami hasonló ocsmány névvel fémjelezhető internetes entitás, melynek célja random gondolataink közzététele révén való szórakoztatásunk.

Mi vagyunk a szegedi MÁSZ lakói, legalábbis páran közülük. Szeretjük jólérezni magunkat és lehet az írások egy része ezzel kapcsolatos lesz. Egyetemisták vagyunk, ezért lehet ezzel kapcsolatos dolgok is lesznek. Egyetlen épületben kialakult mikrotársadalom vagyunk, egy "falu", melyben minden sztereotíp falulakó szerepét felveszi valaki - van polgármester, csendőr, pap, bár parasztból van a legtöbb. Lehet a töménytelen szarkeveréssel vagy a hétköznapok drámájával kapcsolatos írások fognak dominálni. Nem tudom.

A lényeg, hogy most elkezdünk írogatni, aztán majd elválik mi hogy lesz.